Reményhurok ….

Délután egyszer már feljött. Akkor hozta fel a kötelet is. De nem csinált semmit, mert kisvártatva hallotta, ahogy az asszony lent kiabált a gyerekeknek….

Fiúk, öltözzetek, mert átmegyünk mamátokhoz….. Persze, megint megy az anyjához.

Neki nem is szól most sem. Mindig ott van. Na, majd ha visszajönnek….. Kombinált magában. Hátha keresni kezdené és előkészülés közben találná meg…. Ha kiabálná a nevét, akkor először nem válaszolna…. Mintha nem hallaná. Csak egy kis zajt csinál, hogy jelezze, hogy itt van fenn…..  Maga elé meredve állt a padon. A nyitott tetőkibúvón besütött a délutáni nap. Ahogy a keskeny fénysugárba lépett, érezte, hogy az nem feltölti, hanem inkább kifele szívja az életerőt belőle. Mintha hívná, vonzaná. Mintha mondaná,….gyere… nincs már remény… Csak szenvedsz itt, ezen a világon. 
Már sötétedett, amikor haza jöttek először a gyerekek, majd néhány perc múlva az asszony. Várta, hogy kérdezzen tőle valamit. De az hozzá sem szólt. Levegőnek nézte most is, mint már jó ideje.
Ismét felment a padra. Nem kapcsolta fel kint az udvaron a villanyt. Hátha észre veszi az asszony az ellentmondást, hogy sötétbe bóklászik kint….. Már alig látott a félhomályban és remegett a keze is, ezért kínlódott a kötéssel. Először olyan csúszó hurokkal próbálkozott, amilyeneket a filmekben látott. De az nem sikerült sokadjára sem. Így maradt a dupla kötésű huroknál. Közben figyelte a lentről szivárgó hangokat. A gyerekek rajzfilmet néztek a tévébe. A feleségét is hallotta, ahogy  telefonál.

Tisztán kivehető volt, amint valakinek épp mondta: …… “Te vagy? Nincs bent…. Mit tudom én, hol van…. Kiment valahová…. Nem is érdekel”…… 

Ennyit elég volt hallania ahhoz, hogy már zúgjon is a feje a keserű dühtől. Ez utóbb egyre gyakrabban fordult elő vele.  Először akkor, amikor a veszekedések kezdődtek. Aztán már akkor is, amikor csak az asszonyra gondolt.

Pedig milyen jól kezdődött az egész. Ideális párnak látszott a csinos, filigrán lány és a faluban köztudottan mama kedvence fiú. Nagyon jó anyagi háttérrel. A nővére is jó partit csinált. Az anyját irigykedve állították meg az ismerősök…. Ó, de aranyosak, hát az esküvő, mikor lesz? Bár a leendő meny akaratos, mondhatni makrancos volt mindig, de…..  majd összecsiszolódnak. Mondta anyja. Akivel aztán, mondani sem kell, hamar megromlott a viszony. Pedig a szülők nagyon igyekeztek mindenben segíteni. Az idős apa járta a falut. Mindenkihez kiment, aki csak hívta. Éjjel, nappal, ha hétköznap, ha ünnepnap, ha eset, ha fújt, motorra ült és ment. Nem látszott,  hogy baj lesz. Főleg, hogy így elfajul a helyzet.

Látni sem bírom őket!… Ide ne is járjanak!…. De, te se merj menni …. Ha elmész, haza se gyere! Kiabálta a feleség.

Hirtelen ajtó csapódást hallott lentről. Megállta a keze. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Valahogy érezte, hogy a felesége jött ki a házból. Ilyenkor, sötétedés után a gyerekek nem szoktak kijárkálni. A kaput sem hallotta csapódni, hogy valaki idegen jött volna hozzájuk. Becsukott szemmel reménykedett…. Hátha szólítja az asszony. Akkor nem tenné. Mert az, az apró jele lenne annak, hogy mégis törődik vele, hiányzik neki…. 

Nagyot sóhajtott és könnyek szöktek a szemébe, amikor újra hallotta becsukódni a bejárati ajtót. Eszébe jutott az újabb vád….. Nem tudod eltartani a családodat… Minek él az ilyen ember… Sziszegte a feleség. 

Tehetetlen volt. A faluban sehol semmi értelmes munka. A közhasznú foglakoztatás inkább megaláztatást, mint megélhetést adhatott. Menjen el Pestre, vagy valahová?  Hagyja itt az asszonyt magába? Hát igen. Itt még férfinak is nehéz lenni.  A szülők mindig segítettek kérés nélkül is. Amire kellett, mindig volt. Eleinte nem is volt baj. De aztán egyszer csak érezte, hogy van. Amikor nem sikerült évekig komoly munkát szereznie, az önbizalom is oda lett. Az ágyban is.  Az asszony egyre dominánsabbá vált a családban. Rá, meg rátört a lámpaláz a lefekvés után. Amúgy sem  volt valami férfias alkat. Pedig az akaratos nőknek az kell. A karizma, a markáns arc. Hát neki egyik sincs. Utálta, amikor a felesége vágyakozva nézte a színes újságok posztereit a jó alakú szépfiúkkal. Neki meg még a hangja is vékony volt. Tisztában volt hiányosságaival. Ő bizony, egy inkább udvariaskodó, minden agresszivitás nélküli ember. Még a gyerekekkel sem tudott kemény lenni , inkább szelíden korholta őket. Gyakran gondolt arra, hogy hozzá soha nem beszélt az asszony olyan hangon, mint a telefonba szokott …… A másikkal. Mert szerinte biztos ő a másik, akivel búgó, évődő kacérkodással szokott csevegni. A legdühítőbb az, hogy úgy tesz, mintha ő ott sem lenne. Ilyenkor elszorult a torka és rátört a sírhatnék. Hogy ne lássa az asszony, vagy a gyerekek, inkább kiment. Vagy haza, az anyjához.  Meg kellene ütnöm? Töprengett eleinte. Egyszer a haverját majdnem meg is kérdezte. Félig ki is bukott belőle, de aztán hirtelen elhallgatott…… Az, később beszélt is erről másoknak de, mint mondta, nem tudta értelmezni a fél szavakat.    

A padon hiába keresett, nem talált semmit, amire rá tudott volna állni, hogy a keresztgerendára kösse a kötelet. Most menjen le? Attól tartott, ha lemegy és éppen akkor jön ki az asszony, akkor nem fog összejönni az elképzelése. Ami az volt, hogy nem kell megtennie, de úgy látsszon, hogy meg akarja tenni, és az asszony beszéli le róla. Ez elég gyermeteg dolognak tűnt elsőre, de hátha bejön. Még mindig reménykedett. Mint ahogyan sok másban is valamikor. Hogy lesz munkája. Hogy épít a házhoz alsó épületet. Egy nyári lakot, ami elé kiül a család esténként. Hogy az asszony megváltozik. Hogy megint családi béke lesz. A gyerekekkel együtt boldogan élnek. Na meg, ha most le megy, biztosan fel is fogja adni. Nem lesz ismét bátorsága neki kezdeni. És az is az eszébe jutott, hogy lehet, az asszony titkon tudja, mit akar tenni, de ha nem teszi, akkor még jobban le fogja nézni. Ez csapda helyzet. Lelki. Gyakran vágja korbácsütésként az arcába így is, hogy ….”Milyen ember az ilyen”… És akkor már nevetséges lesz saját maga előtt is. Elveszíti azt a kevés önbecsülését, ami volt még.  Most is inkább húzza az időt. Hátha mégis kijön, és elkezdi keresni. Nem létezik, hogy nem vette észre, hogy feljött a padra. Direkt zajt csapott, amikor mászott a létrán felfele. Meg amikor járkált a padon is…. De semmi reagálás…..De, ha ez így van…. akkor ő nem érdekli, nem számít az asszonynak. Akkor meg kell tennie. Akkor nincs értelme tovább.

A széklábgerenda oldaltámaszába kapaszkodva mászott fel a keresztgerendára. Azon ülve, előre támaszkodva bearaszolt a harmadáig. Áthúzta a hurkot a fején, le a nyakáig. Ideges volt. Kicsit lehorzsolta az orrát…. A csomót már nem is fordította teljesen hátra. Így az inkább a füle felé ált hátul. Az lenne az igazi, ha most jönne fel. És látná, hogy mi van….. Várt. Teltek a percek. 
Nagyot sóhajtott…..Ha nem keres, hogy hol vagyok, akkor nem hiányzok neki……. Akkor legyen. A kötél végét megkötötte az alatta levő gerendához, amire ráhasalt és átölelte. A lábával is átkulcsolva, lassan lefordult. Először a lábával engedte el a gerendát. A kezével kapaszkodott. Megint várt. Érezte, hogy innen már nincs vissza. A padlásajtót nézte. Hátha felbukkan az asszony feje. Aztán jött a végső felismerés….Nem fog jönni soha. Értem nem. Nem kellek neki. Egyre fogyott az erő a karjából. Érezte, ahogy csúsznak szét az ujjai.

 

A helyszínelő rendőr pödört egyet a nagy bajuszán, majd oda fordult és halkan suttogta a tűzoltó fülébe… Te láttál mán ilyet?….Nem értem… Nem áll össze a kép. Onnan fentről? Felmászott oda? Sehol egy szék, vagy valami. Mit gondolsz?

– Aha…Hát éppen lehet így is, ha valaki nagyon akarja…..A nyomokat néztétek? Jött a válasz.
– Nem tudtuk, mert már össze járkáltak mindent, mire kiértünk. Na mindegy. Majd még gondolkozom, meg  meghallgatok , akit tudok….. Mondta a rendőr és megint pödört egyet.
 A tűzoltó ránézett a fekvő tetemre. Jól ismerte. Sajnálta, mert rendes, kedves srác volt. Rohadt egy világ…. Nem tüzet oltani a legnehezebb. Az ilyen látvány a lelket eszi meg …..
– Te még nem szoktad meg az ilyet. Ne nézz az arcába. Menjetek le és hozzátok elő a létrákat, mert az ami támasztva van itteni ,  az nem biztonságos. Meg köteleket is  az autóról. Morogta halk, remegő hangon az egyik, még kölyöknek tűnő kollégája felé.